2017. augusztus 24., Bertalan napja
Legyen ez a kezdőlapom!  

A megvilágosodás hatásai

A teremtés folyamatába merülő tudati rendszerek a begyűjtött információk értelmezése során olyan felismerés sorozatokon mennek át, amelyek eredményeképpen felfogják és megértik a teremtés működését, eredetét és célját. Megismerik a világot működtető egyszerű alaptörvényeket és általánosan érvényes összefüggéseket, valamint az ezek kombinációiból eredő sokszínűséget és bonyolultságot. Ezt a folyamatot nevezzük megvilágosodásnak, gnózisnak, egységnek.

A buddhizmusban ennek fokozatait, az érzéki világtól való elfordulást négy szakaszra bontva tanítják.:
1. A távolságtartás a külvilággal szemben, az öröm és nyugalomérzet megtapasztalása.
2. A vizsgálódás és következtetés nélküli koncentráció állapota.
3. Az örömérzet megszűnik, viszont megmarad a nyugalom.
4. Eltűnik a nyugalomérzet, csak a tiszta öntudat és kiegyensúlyozottság van bennem.

A megvilágosodáshoz szükséges négy szellemi gyakorlat, elméllyedés a következő.:
1. A tér határtalanságának tudata.
2. A megismerés határtalanságának tudata.
3. A dolgok valótlanságának (ürességének) tudata.
4. Az ürességnek, mint a gondolat tárgyának a tudata.

A teremtett világban minden dolog múlandó, véges, változó és éppen ezért viszonylagos, szubjektív, vagyis lényegét tekintve illúzió. A létezés az, ami minden dolog közös lényegeként állandó, örök és halhatatlan, végtelen és valóságos mibennünk. Ennek felismerése és megértése az igazi tudás, amely azután biztos alapul szolgál az intelligens értelem számára a világban való eligazodáshoz.
   Az egészet átfogó, egyetemes szemlélet világképet ad a léleknek. Kereteket kínál elméje számára a minél pontosabb megkülönböztetéshez és ítélkezéshez, a döntések meghozatalához, az értékrend kialakításához, egyszóval megmutatja a lehetõségeket és az aktuális képességeket a tudata számára. Ez a lélekben õrzõdõ és mûködõ szellem, mint információhalmaz öntudatra ébredése, a valódi felnõtté válás, mely nem az ideiglenesen felvett fizikai test biológiai korától függ, hanem az entitás hasznos információtartalmától.
   Az öntudatos, intelligens teremtmények, a lelkek az egyetlen létezõ szubjektív, lokális információhalmazai a megnyilvánuló teremtésen belül. Mindenkoron egyediek és életük célja a környezõ világuk felfedezése, megismerése. Információkat gyûjtenek és adnak tovább a mûködésük során, valamint ezeket feldolgozzák, értelmezik, rendszerezik, reagálnak rájuk. Alapvetõ céljuk a konzisztens fennmaradás és a boldogulás, a harmónia elérése, illetve a struktúrájukból adódó vágyak, tervek és késztetések megvalósítása (a teremtés). Ennek érdekében törekszenek önnön véges idejû létük elnyújtására minél hosszasabban, vagyis az élõlények menekülnek a pusztulás, a halál elõl (lásd: A halandó öröklét címû írást).
   Az Isten a teremtésben a lelkek összessége. Önmagából kelti minden teremtményét az idõbeli visszacsatolás késedelmének káprázata által, és generálja szakadatlanul a tõle függetlennek látszó illúzórikus létüket, akár egy álomvilágot. A teremtmények megvilágosodása az, amikor választ kapnak a kérdéseikre a számukra leglényegesebb dolgokról.: Ki vagyok én? Mibõl vagyok? Mibõl van a világ? Ki csinálta és hogyan? Honnan eredünk? Hová tartunk? Mi a célja és értelme, mik a törvényei ennek a világnak? Mi az én dolgom, hol a helyem a mindenségben? Mi a megoldás az életem során felmerülõ problémákra?
   Számos kérdést teszünk fel, melyeket valójában az Isten, a Létezõ kérdez önmagától bennünk, általunk és rajtunk keresztül. Amikor pedig megtaláljuk rá a válaszokat, az Isten maga az, aki öntudatára ébred bennünk s fedezi fel saját magát. Ez az önfelismerés folyamata, az önvizsgálat, melyrõl lényegében az egész teremtés szól.
   Az alábbiakban összefoglaltam azokat a legfontosabb (személyes) tapasztalataimat, melyek a megvilágosodásommal kapcsolatban értek. Remélhetõleg hasznára lesznek mindazoknak, akik ugyanezen az úton járnak és bizonyságul szolgál a számukra arról, hogy nincsenek egyedül az önmaguk utáni kutatásuk során.

A megvilágosodás hatásai.:

1. Az ember tudata rugalmassá, mozgékonnyá válik. Az éberségének, a dolgokra való odafigyelésének köszönhetõen megedzõdik a figyelme, javul a koncentráló képessége és gyorsul a gondolkodása. Ezzel együtt javul az asszociációs készsége és nõ a kreativitása is, az új dolgok kitalálására és megvalósítására való alkotókészsége.

2. Az önmegismerés folyamata során, az entitás információhalmazát töredezetté, megosztottá tevõ falak sorra lebomlanak, vagyis megkezdõdik a nagy visszaemlékezés önnön teljességemre. Emlékképek merülnek fel a tudatalattimból, különösen az alvás tudati felszabadultságában, felidézve a régmúlt eseményeit, elõzõ életeket, távoli történéseket. Ezek az ébredési gát szándékos átszakításával felhozhatók az ébrenlétbe, és hasznos tapasztalatokkal szolgálnak a jelenlegi, aktuális személyiségem számára a boldoguláshoz.

3. Az álom és ébrenlét határán, egyfajta meditációs révületben további információk is tudatosíthatóvá válnak, amelyek addig nem voltak hozzáférhetõk a lélek számára a világemlékezetben. Ez az akasha, a világéter (morfogenetikai tér), mely az idõhullámok frekvenciamodulációjában, holografikusan õrzi a repülési idõben tárolva a teremtésre jellemzõ aktuális mindentudást. A megvilágosodott személynek lehetõsége van nézelõdni az akashában, mint valami gigantikus adatbankban, amely szó szerint minden eseményt tárol az idõk kezdetétõl az idõk végezetéig az egészben.

4. Érdekes paradoxon, hogy bár a tudat betekintést nyerhet a mindentudás állapotába, amikor elvileg az egészben õrzõdõ és halmozódó teljes információmennyiséghez hozzáfér korlátlanul, mégsem képes azt kezelni sem értelemmel, sem anélkül. A mindentudásból való információnyerés (olvasás) technikáját ugyanis szintén meg kell tanulni és fokozatosan fejleszteni. Ehhez viszont értelemre van szükség, ami egyben korlátot is szab az elérhetõ, megemészthetõ információk elé. Az értelem nem képes kezelni az egészben lévõ mindazon információkat, melyek kívül vannak a saját véges felfogóképességének határain vagy logikával kezelhetetlenek és hasznosíthatatlanok.

5. A megvilágosodás nem állapot, hanem folyamat, ami soha nem ér véget. Mindig lehet följebb jutni a tudásban, még jobban elméllyülni benne. Mert a tudás, az információ valamely halmazról, mindig csak részleges lehet, a teljességet csak a végtelenben éri el, vagyis soha.

6. A megvilágosodás folyamata során a világ megismerésében eljutok addig, ameddig értelemmel és felfogóképességgel egyáltalán el lehet jutni. Ezt nevezhetjük akár a világ végére való eljutásnak is, ahonnan aztán nincs tovább. Innen már csak visszafelé lehet menni, a már korábban megismert dolgok felé, és elméllyülni bennük (a teremtés fraktális szerkezetében) a végtelenségig. Ez azt jelenti, hogy a megvilágosodott személynek immáron van rálátása az egészre, a teljes teremtésre. Érti annak alapelveit, szabályait, törvényeit, összefüggéseit, rendszerét, eredetét és célját, s látja benne önnön elfoglalt helyét. És ez jó. Tudom ki vagyok, az anyagi világban körülöttem rohangáló többi lélekkel ellentétben.

7. Az értelmem a világ eseményeinek, és azok belsõ összefüggéseinek ismerete által egyre hatékonyabban képes kezelni az elõtte felmerülõ problémákat és ellentmondásokat, bár azokat megszüntetni nem tudja, hisz a mûködésébõl következõen õ maga hozza õket létre. A léte során minden létezõ rendszer megteremti a maga problémáit, melyekkel azután foglalkozhat amíg csak akar.

8. A tudatom a meditációs gyakorlatok során megtapasztalja az értelem nélküli állapotot is. A problémák az értelem mûködésének szüneteltetésével eltûnnek, hisz csak annak a számára, abban léteznek. Ez lesz a nirvánába lépés kapuja a késõbbiekben, a formák világának (a felöltött testnek) elhagyása után.

9. A valóság misztikus lényegének felismerésébõl eredõ felszabadult, mély öröm tölti be a tudatom. Ez a tiszta boldogság, az ellazulás, megnyugvás, élvezet és belsõ nyugalom állapota a számomra.

10. A megvilágosodás számos meglepetést tartogat a lélek számára. Amikor bekövetkezik, pontosan tudod, hogy igen, Ez Az! Végre megtaláltad, rájöttél, elérted, megértetted úgy, ahogy van. Szemernyi kétséged sincs a helyzeted felõl, mert pontosan tudod, hogy megtaláltad a megoldást. Ugyanakkor azonnal látni fogod, hogy egyáltalán nem olyan állapot ez, mint azt elõzõleg bárki várná és elvárná, remélné vagy gondolná magában. Egyrészt ezzel a személyiség, a szubjektív én számára semmi sem változik meg a személyes világában, vagyis minden ugyanolyan lesz, mint korábban volt (õ maga is). Nem lesz tõle egybõl tökéletes, sem halhatatlan vagy csodatévõ. Nem vonhatja ki magát a törvények alól, s különleges isteni képességei sem támadnak csak úgy, maguktól. Másfelõl viszont minden megváltozik, mert ettõl kezdve más szemmel tekintek magamra és a világra. Más lesz az információk visszacsatolódási útvonala (struktúrája) bennem, vagyis a személyiségem fokozatosan megváltozik, átíródik. Az elkülönültség tudata helyett az egység tudata erõsödik meg bennem és kialakul a magasztos gondolkodású isteni énem. Az, Aki mindig is szerettem volna lenni, csak éppen korábban képtelen voltam megfogalmazni (a tudás hiányában) kellõ pontossággal ezt a vágyamat.

11. A megvilágosodás szubjektív nézõpontjai éppoly sokfélék, mint a megelõzõ tudatállapotok a lélekben (mivel folyamatról van szó). Sõt, az elnyert szabadságom okán még számosabbak lesznek, ahogy folytatom az önvizsgálatom a megértés fényében. Tehát nem csak egyféle tudatállapotról van szó. Van ezek között olyan, ahol van és mûködik az értelmem, és igyekszik minél többet felfogni és rendszerezni a tudatomon keresztüláramló komplex információkból. Ez lesz a bölcsesség, a dolgok belátásából fakadó megértésben való elméllyedés. Van olyan nézõpont is, ahol nincs értelem. Ott csak a tiszta és szemlélõdõ figyelem létezik, a tudat legalapvetõbb állapota, ahol egyszerûen csak vagyok és érzékelek. Ekkor megfigyelhetem a létem centrumát, mintegy kívülrõl nézve magamat a belsõ tükrözõdéseim által. Vagy lehetek önnön létem közepében, a forráspontban. Abból a pontból nézhetem a minden létezõt, ahonnan az Isten látja azt, egyszerre az egészet idõtlenül, az egyhegyûség állapotából. Ez egyben a teljesség és mindentudás állapota is, ahol szabadon mozoghatok a létezésben. Bármely pontjából megszemlélhetem a mindenséget, mert annak minden pontja én magam vagyok, szó szerint én.

12. A megvilágosodás következményeként az értékrendem alapvetõen megváltozik. Mindez annak meglátásából fakad, hogy a teremtett világ múlandó és illúzió, míg a lét örök és valóságos. A létezés az egyetlen valóság és nincs más ezen kívül. Minden ami van, ebben van, mint virtuális tükrözõdés az önmaga számára megnyilvánulóban. A teremtés játékká válik a számomra, célirányos tudati tevékenységgé magasztosul a figyelmem lekötése érdekében. Ennek köszönhetõ, hogy a nirvánából a tudatom mindig dinamikusan visszatér a saját álomvilágába és teremteni kezd, belemerül az illúzióiba. Aztán ha túl sok lesz a teremtésemben a zavar és a probléma, amit a részhalmazok okoznak a mûködésük során egymásnak, akkor egyszerûen kimenekülök belõle, és ezzel végeredményben megszûntetem azt. Ekkor van lokális szünet a teremtésemen belül, az egész valamely részrendszerében. Pontosan úgy, ahogy az álom is egy beiktatott szünetet képez az ébrenlét nappali szakaszai között.

13. A megvilágosodásra törekvõ lélek munkáját figyelemmel kisérik az univerzum felettes vezetõi, legbölcsebb entitásai, valamint a Mindenható (Megtartó) is. Szükség esetén külön foglalkoznak velem és tanítanak, többféle módszerrel. Ez történhet telepatikus metakommunikáció útján, beszélgetéses tanítással vagy közvetlen megtapasztalással (elviszik a lelkem valahová és megmutatják amit kell), illetve tudás átültetéssel. Ilyenkor a vezetõ egy nagyobb, sûrített információs csomagot küld át a lelkemnek, ami bennem fokozatosan kibomlik, mintegy rejtélyes módon eszembe jut valahonnan. Ezt a tudást úgy fogom érzékelni magamban, mintha én jöttem volna rá, én gondoltam volna ki, s ezért a sajátomnak fogom tekinteni. Mivel az üzenet ilyenkor a saját értelmi rendszerem logikai fordítóján (értelmezõjén) megy keresztül és tárolódik el, könnyebb befogadnom, mint egy kívülrõl érkezõ üzenetet. Ennek oka a kommunikáció során használt fogalomnyelv szerkezetében rejlik. Mindenkinek könnyebb megértenie önmagát, mint valaki más gondolatait. Ezért az Isten mindig belülrõl tanít és szól hozzám, bennem, általam.

14. A megvilágosodott személy ismeri az isteni szentély legbelsõbb titkait is. A felettes vezetõkkel való hatékonyabb kapcsolattartása érdekében kaphat külön idõszál vonalat, közvetlen összeköttetést is hozzájuk, akár a Mindenhatóhoz is. Ez nagy kegy a vezetõk részérõl, mert ilyenkor egyben kiemelt védelemben és gondoskodásban is részesül az illetõ lélek. Egy buddhára másképp vonatkoznak ugyanazok a közösségi törvények, mint a többi lélekre. Aki önmaga mesterévé lett, annak nincsenek bírái, csak bírálói.

15. A spontán (meglepetésszerûen) adódó helyzetekben a bennem felmerülõ kérdésekre azonnal megjelenik a lelkemben a válasz, gyakorlatilag gondolkodási és emlékezési (késedelmi) idõ nélkül. Ez valószínûleg a központi fénykvantumom egy ciklusideje alatt játszódik le, fut át rajtam szabadon a mindentudásból kiindulva, mivel már nem mûködnek feltétlenül azok a fékezõrendszerek az elmémben, melyek elzárnának a megoldástól. Ebbõl következik, hogy a megvilágosodott személy mindenre azonnal képes reagálni, válaszolni, amennyiben az értelme nem gördít akadályokat a benne áramló információk elé (megfelelõ tudatállapotban).

16. Kiég és eltûnik belõlem az érzések mély, teljes intenzitású átélése, beleértve a szeretetet, fájdalmat, a jó és rossz dolgokat. Az egész életem egy felületes, illuzórikus játékká válik a számomra, amit belülrõl szemlélek és igazából nem érinti meg a tudatom úgy, mint régen. A bensõm nyugodt, szinte már közömbös lesz a világ változásaival szemben. Úgy kezelem az életem, mint valami elvont tevékenységet, sajátos sakkjátszmát, amelynek nincs a számomra komoly tétje. Hisz mit veszíthetek az illúzióimon kívül? Azokat meg amúgyis mindenféleképpen elveszítem, ahogy szétfoszlanak az idõben.

17. Megértem, hogy minden tudás akkor válik igazából használhatóvá és értékessé, ha a vele kapcsolatos megismerés folyamata körbeér, vagyis visszazáródik önnön kezdeteihez, egy ciklikus rendszert képezve. A valódi tudás az, amikor a tudással és annak ellentétével is rendelkezem. Egyaránt ismerem a pro és kontra érveket, vagyis átlátom az egész helyzetet.

18. A személyiségem fokozatosan elöregszik és megnyugszik, amolyan nyugdíjassá válik, függetlenül a fizikai testem korától. Ez azzal is jár, hogy alapvetõen eltûnik belõlem a fiatalkori forrófejûség és lelkesedés, valamint a karriervágy, az érvényesülés és a mások szemében való elismerésem igénye, vágya. Nem akarok senkinek semmit bebizonyítani, nem akarok másokat meggyõzni, velük vitatkozni, harcolni, küzdeni, mert tudom, hogy mindezt nem muszáj. Nem érzem szükségét a konfliktusnak, az ütközésnek. Hagyom menni a dolgokat a maguk útján és csak akkor avatkozom be, ha egy valóban nagyon fontos dologról van szó. A fontosság itt a buddha értékrendjében egészen mást jelent, mint korábban. Elsõsorban az isteni törvények megvalósításáról van szó és a testi lét során felvállalt tevékenységek fontosságáról.

19. Legfõbb életcélommá válik a nyugodt, visszavonult, kellemes és laza életvitel. Csak semmi verejtékes munka, erõlködés, kínlódás, gyötrõ kényszerek és rabszolgaság, hajtás és gürizés a szamszárában! Az élet szép, az apró csodák is örömet okoznak amikkel szembesülök és fölösleges úgy rohanni. Egyfajta megállapodott nyugdíjas élet ez. Az idõmet kitölti a "rendszeradminisztrációs" tevékenység (evés, alvás, pihenés, lakóhely karbantartás, stb.) és az alkotás, elmélkedés, szemlélõdés vagy az esetlegesen meglévõ párkapcsolat apró örömei.

20. Érdekes módon a szexualitás, mint örömforrás megmarad és kiteljesedik, de elveszíti azt az átütõ lendületét, szenvedélytõl izzó forróságát, amivel korábban hatott rám. Inkább élve-zetes játékká, masszírozássá és "bírkózássá" alakul ez, tehát nem marad meg olyan szexnek, mint amilyen elõtte, korábban volt a számomra. Gátlások nélkül, felszabadult könnyedséggel és természetes szemérmetlenséggel (mint az elsõ emberpár a bûnbeesés elõtt még a paradicsomban) élem meg azt, amit az emberek számtalan törvénnyel, tabuval és szokással igyekeznek elrontani és korlátozni az életükben.

21. Teljes ember (Adam Kadmon) vagyok önmagamban, nem fél. Egy illúziókba merült ember nem ismeri önmagát egészében, csupán egy részét. Ezért mindig van az énjének egy olyan területe, amit kizár, megtagad magából, ami felõl éppen ezért nem lehet tudatos. Ez az õ árnyékszemélyisége, tudatalattija, a benne lakozó sötét oldal, amivel mindig nyomasztó szembesülnie. A megvilágosodás során ezt a részemet is vissza kell olvasztanom magamba, ami viszont szenvedéssel és problémákkal jár. Nem túlzás azt mondani, hogy halálos veszélyt jelent a tudatos énemre a megtagadott részemmel való találkozás, hisz a kettõ egymás ellentéte. Az összeolvadás és kiegyensúlyozódás akkor fejezõdik be a számomra, amikor felismerem, hogy a sötétebbik oldalam ugyanolyan fényességes és magasztos megnyilvánulásom, mint a világosabbik. Innentõl kezdve teljes vagyok önmagamban.

22. Az önfelismerésem (a teljességemrõl való tudatosságom) eredményeképpen megnõ az önelfogadásom. A szeretetemet magam felé fordítom, önmagamat szeretem teljes egészemben. Én mindig magammal vagyok és mindig számíthatok magamra. Mindenki más, külsõ személy csak illúzió körülöttem, és éppen ezért megbízhatatlan, mert az illúziók (emberek, tárgyak, események) folyamatosan jönnek és mennek, változnak az általam észlelt, teremtett világban. Én viszont mindig megmaradok önnön origómban önmagammal, önmagamnak. Éppen ezért én válok önmagam legszeretettebb barátjává és társává, tanítójává és tanítványává, közönségévé és szórakoztatójává.

23. A teljessé válás azt is jelenti, hogy önmagam Istenévé és Sátánjává válok. A jó és rossz tulajdonságaimnak egyaránt tudatában vagyok, egyenlõképpen. Ez a valódi szabadság, amikor a szabad akaratom oly módon képes érvényesülni, hogy én döntöm el, megkisértsem-e magam vagy sem. Engedjek a kisértésemnek vagy ne. Hallgassak önmagam egyik részére vagy inkább a másikra. Tudom, hogy bármilyen lehetek és elfogadom magam ilyennek. Én vagyok önmagam ura és törvényhozója. Én hozom meg a magam törvényeit, amelyek alapján azután élek, döntök, megnyilvánulok mások (a külsõ illúziók) felé. Ez persze azt is jelenti, hogy a külvilág elveszíti korábbi jelentõségét és az illúziókban felfedezett ellentmondások révén lényegtelenné válik a számomra. Szó szerint "fütyülök mindenre" és mindenkire. Csak a saját fejem után megyek, a saját magasztos elképzeléseimnek megfelelõen és egyedül csak én korlátozhatom, szabályozhatom magamat. Senki másnak nem engedem meg, hogy fölébem kerekedjék, mert tudom, hogy senki sincs fölöttem. Ha mégis együttmûködöm a körülöttem lévõ többi entitással, a teremtésem többi részével, akkor azt is a szabad akaratomból teszem, nem pedig kényszerbõl.

24. Önmagam megismerése során átlátom a személyiségemben kiépült kondícionálást, amit a külvilág adott nekem (kényszerített rám) a születésemtõl kezdve. Képessé válok arra, hogy tetszésem szerint megváltoztassam ezeket a programokat, gátlásokat, szokásokat, vagy eltöröljem õket. Gátlástalanná válok, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Bármit megtehetek és annak az ellenkezõjét is. Ez persze nem jelenti azt, hogy meg is fogom tenni, csupán a lehetõséget tudom immáron szabadon megadni magamnak. Nem képzelem többé magamról azt, hogy "én aztán erre vagy arra soha nem lennék képes". De igen! Meg tudom csinálni. Sõt, arra is képes vagyok, hogy ellenálljak valamely kényszerítõ erõnek és ne tegyek meg valamit, amit kellene, ha éppen úgy látom helyesnek. Ezt a képességet, az önmagam feletti uralmat nevezzük általában önkontrollnak, de ez nem azonos a környezettõl eltanult önkontrollal, hanem annak egy magasabb, tudatosabb szintje.

25. Látom, hogy szinte mindenre képes vagyok. Bármit meg tudok teremteni, mert értem a módját és tudom mi kell hozzá, milyen mûveletek által lehet elérni valamely célt. Képes vagyok megidézni a legmagasabb szintû teremtõ energiát és formákba önteni (kinyilvánítani) azt. Bármilyen helyzetbe is kerüljek, mindenre tudok magyarázatot adni, mindenre van mentségem, indokom, kifogásom, meg az ellenkezõjére is. Bármilyen problémára meg tudom találni a legoptimálisabb megoldást és képes vagyok a nyilvánvaló ellentmondások ellenére is elkötelezni magam mellette.

26. A megvilágosodott személy a gondolkodásban logikus és bölcs, és ezért ellentmondásos felismerésekre jut, amik tétlenségre, nyugalomra késztetik, kárhoztatják õt. Ezért nem cselekszik fölöslegesen, ezért viselkedik "nyugdíjasként". Ugyanakkor ha mégis cselekedni kell, akkor tudja, hogy azt csak logikusan, ellentmondásmentesen lehet megtenni, ezért ilyenkor fanatikussá válik. A bölcsen meghozott döntést fanatikus elszántsággal képes megvalósítani. Ha fontos dologról van szó, harcolni is kész érte és meghalni is.

27. A megvilágosodott személy a tökéletes harcos, akinek fõ célja pontosan a harc elkerülése. Mindig készen áll a cselekvésre, de nem törekszik rá (nem keresi magának a bajt). Mindent képes feláldozni a cél, a siker érdekében, mert nem ragaszkodik semmihez és senkihez. A küzdelem játékszabályaihoz sem, mert azok is önkényesen meghatározottak, ezért semmivel sem korlátozza önnön ravaszságának kibontakozását. Mert az Isten is ravasz, de nem rosszindulatú. Ugyanakkor mégis van benne ragaszkodás, mert tudja, hogy milyen fontos minden illúzió, ami körülötte van, és elfogadja azok szerepét. Odafigyel arra, amit mondani akarnak neki a dolgok. Látja, hogy a világban minden tapasztalat üzenet vagy provokáció a számára.

28. A harcban a bölcs mindig ellentmondásos stratégiát követ, ezért kiismerhetetlen és megállíthatatlan stratégiájú. Mert az Isten útjai is kifürkészhetetlenek. A békében viszont logikus viselkedésre törekszik, hogy kiismerhetõ legyen és ezáltal megbízható a környezete szemében. Tudatában van annak, hogy minden utazás és komoly változás a környezetében harci helyzetnek minõsül. Éppen ezért ilyenkor az ébersége segítségével szabadul meg a szokásaitól és megrögzöttségeitõl, melyek akadályoznák és elveszejtenék õt. Mert az ellenfeled mindig a te stratégiád kiismerésével kezdi, ahhoz igazítva a saját terveit. Az ellentmondásos döntések egy veszélyes (harci) helyzetben életmentõ fontosságúak lehetnek, ezért nem fél alkalmazni õket.

29. A megvilágosodott kívülrõl nézve különc, önfejû, boldog, gátlástalan, bölcs, õrült, óvatos, önálló, mondhatni szégyentelen és pofátlan idõnként a viselkedése. Kilóg a sorból, nem akarja magát állandóan elfogadtatni másokkal, bár igyekszik elfogadhatóan viselkedni a sikeres kommunikáció érdekében.

30. A megvilágosodott személy tudja, hogy az élet csak akkor teljesedik ki igazán, amikor a lélek eléri a megvilágosodást, tehát ez a legfontosabb cél mindenki (a teremtmények) számára, aki még nem jutott el idáig. Ezért tanítja, segíti a többi entitást, gyorsítva az útjukat az egyetemes cél felé.

31. A megvilágosodott személy látja, tudja és megéli azt a bizonytalanságot, amit a világról szerzett tudása nyújt neki, a létezés megismerhetetlen és paradox lényegérõl. Átlátja, hogy a legfontosabb dolog a jó társaság, a helyes viszonyulás egymáshoz, a színvonalas kommunikáció és a szeretet, a szerelem, a maga legmagasztosabb tisztaságában és jóságában. Ez az a dolog (érzés, tulajdonság), amely elviselhetõvé teszi a számunkra a létezést: a szeretet, a szerelem egymás iránt. Az, hogy örülök a másiknak és boldog vagyok pusztán attól, hogy együtt vagyunk és jól megvagyunk együtt. Amíg két létezõ megnyilvánulás szeretni képes egymást, függetlenül az ellentmondásoktól és konfliktusoktól, melyek a teremtést árnyalják és nehezítik, addig nincs gond az életben. Ez kerül az értékrendjében legelölre, az õt megilletõ helyre, ahová való. Képes vagyok úgy szeretni a másikat, miként önmagamat. A lehetõ legmélyebben, jóval azután is, hogy a világ sötét oldalával való szembesülés és az ellentmondások már kiüresítettek és kiégettek belül, megszabadítva lelkemet a külvilágtól eltanult illúzióktól. Mert ahogy a fõnix madár is önnön hamvaiból kel új életre, úgy én magam is folyton újraélesztem és teremtem a saját szeretetemet és világomat, talán még sokkal szebben és áthatóbban, mint amilyen az volt korábban (akkor, amikor még nem voltam tisztában önmagammal és nem voltam önmagam ura és teremtõje).

32. Felismerem, hogy a Sátán, mint az énem egy része valóban csupán a tanítóm, kiképzõm, aki a létezés rossznak nevezett velejáróival, mellékhatásaival ismertet meg. A gonoszsággal és gyûlölettel, a pusztítással és más negatív teremtésekkel. Mert a jó és rossz dolgok tudása egészíti ki egymást igazi (teljes) tudássá önmagamról. A belsõ énem azért indít útnak engem, a törléssel születõ embert egy reinkarnációval, hogy új személyiséget, új életet tudjak magamnak növeszteni, készíteni, amely más lesz, mint az elõzõ. Mentesen a korábbi életek hibáitól és persze terhesen az új élet hibáival, amikkel megvívhatom a magam harcát. Ez a harc, amit mindenki önmagával vív meg a világ, mint kivetítés segítségével, ez érleli felnõtté, bölccsé az embert. Mint a mesében, ahol a kiskirályfi elmegy világot látni, szerencsét próbálni és közben tapasztalatokat gyûjt, felnõtté érik, majd bölcsen, harcedzetten tér haza Atyjához, aki õ maga, csak "idõsebb kiadásban". És immáron felismeri, hogy rövidesen neki is lesz fia, aki majd õ maga lesz, és ugyanezt fogja csinálni. A Sátán, mint kisértõ a maga isteni szeretetében a próbákat állítja a kiskirályfi (teremtmény) elé, és együtt örül vele a sikernek. Ha pedig elbukik az ifjú, keményen megszorongatja, s fájdalmakkal, szenvedéssel vezeti el a belátás és mélyebb tudás felé. Ez adja a teremtés szadista-mazochista jellegét, amely szintén az ellentmondásosságából fakad a rendszernek. Én magam vagyok az, aki kínzom és gyötröm magamat valójában, s gondoskodom arról, hogy minden létben ott legyen a szenvedés.

33. A tanulás és a szenvedés egymástól nehezen elválasztható jelenségek. A szenvedésbõl tanul a lélek, a tanulás pedig olyan változásokkal jár, a világkép átértékelõdésével, áldozatokkal és döntésekkel, melyek tudatosítják a lélekben, hogy a tanulás egyben szenvedés is. A mennyországban csak boldogok vagyunk, de nem nagyon fejlõdünk. A pokolba járunk le (bukunk le) éppen ezért, bûnbe esve és a Sátán kezébe adva magunkat gyötrésre, hogy tanulhassunk és fejlõdhessünk. A nagy szenvedés mindig nagy áldozatokkal jár és sok tapasztalattal, gyors fejlõdéssel. Vagyis aki sokat akar elõrelépni az úton, az sokat kockáztat és sokat szenved, és sokat is veszíthet, ha nem éri el célját. Aki viszont kevesebbet, az lassabban halad, tovább ér, de tovább is tart az útja. A Sátán, mint a pokol vezetõje mindenkitõl beszedi a fejlõdés árát, amit fizetni kell a változásokért. Úgy is mondhatnánk, hogy mindenért amit nyersz, el is veszítessz sok más dolgot (illúziót), amik addig voltak az életedben. Ez a veszteség az, amit a tanulás, a megismerés, a beavatódás áraként nevezhetünk meg. Mert a tudásnak ára van.

34. A legnagyobb ár, amit a tudásért fizetned kell az, hogy amit tudsz, többé nem tudod nem tudni. Vagyis örökre megváltoztatnak a tapasztalatok és látni fogod, hogy soha többé nem lesz újra ugyanaz semmi, amilyen egyszer már volt. Semmi sem ismétlõdik meg. Mindent elveszítünk (jót és rosszat egyaránt) és ezért mindig dolgoznunk kell a kívánatos dolgok újrateremtésén. Még egy buddha sem ülhet a teremtésben munka nélkül. Az csak a nirvánában, a formanélküli világban lehetséges, hogy pihenjen a tudat és szabadon idõzzön a végtelen idõben, a tulajdonképpeni idõtlenségben. Ezért mennek a lelkek a fénylények formanélküli világába. Ezért kevés a formák világában mindig a mester, a megvilágosodott, mert aki idáig eljut, az mind elmenekül a fénylények világába, kilépve a szamszárából. Mert látja és tudja, hogy itt nem jó idõzni. Nem léleknek való hely a pokol. Mi itt csak átutazóban vagyunk igen rövid idõre, aztán már rohanunk is tovább a boldogság útján. Ez a legfõbb tanács amit egy buddha bárkinek is adhat.: Szerezd meg a tapasztalatokat és menj tovább. Ne állj meg, ne ragadj le sehol, amíg azt nem érzed, hogy maradéktalanul boldog vagy és teljesen kielégít a helyzeted. Ez pedig csak a távoli végtelenben tapasztalható meg a számunkra. Így jó utat kívánok minden kedves lélektársamnak az úton!

Forrás: Eseményhorizont