2018. február 25., Géza napja
Legyen ez a kezdőlapom!  

Elisabeth Haich: Beavatás

Egészen egyedül állok a kristálytiszta égbolt alatt a hét lépcsőfok előtt, és tudom, fel kell mennem.
Mélyet sóhajtok, és bizodalmamat azokba a képességeimbe vetem, amelyekkel a teremtő minden gyemekekét ellátta, es amelyek most, a végtelcnül hosszúnak tetsző út során csodálatos módon nem fogyatkoztak meg, hanem éppen ellenkezleg, gyarapodtak. Elindulok a lépcsőn.

Az első fok alacsony. A testem súlyát kell legyőznöm, hogy ráléphessek. Ezt könnyedén megteszem.

A második fokozat valamivel magasabb, és kiváltja testem ellenállását. A test erőit azonban már régen legyőztemí így ez a fokozat sem okoz nehézséget.

A harmadik már érezhetően magasabb. Tehát érzéseimet kell legyôznöm ahhoz, bogy feljebb jussak. Amint úrrá válok érzéseimen, már a harmadik szinten vagyok.

A negyedik fokozat elôtt, amely feltűnően magas, kétkedő gondolatok támadnak meg:
- Hogyan leszek képes ezen az akadályon túljutni? Van-e elegendő erőm?
Ekkor felismerem, hogy a kétség elszívja erőmet, megbénít. A kétseg viszont gondolat! Tehát a gondolataimat kell legyőznöm, hogy a kétségen felülkerekedjek. A templomban kapott hosszú képzésnek köszönhetően tudom, mit kell tennem: lelkem minden erejét összeszedem, teljesen Istenre bizom magam, es semmire sem gondolok. És lám, gondolataimmal együtt a kétségem is eltűnik - én pedig mar a negyedik fokon vagyok.

Furcsa módon úgy érzem, az egymást követő fokozatok legyőzésével jelentősen növekszem. Minden egyes lépcsôfokkal nagyobbá válok, így most már sokkal magasabb vagyok, mint az elsô lépcsôfok előtt. Most az ötödik fok elôtt állok, amely növekvô testméretem ellenére is olyan magas, hogy csak kézzel-lábbal kapaszkodva tudok feljebb jutni. Amikor óriási nehézségek árán sikerül felkapaszkodnom, leirhatatlan meglepetésben van részem: már egyáltalán nincs is testem! Minden, ami rajtam és bennem anyagi jellegű volt, eltűnt, láthatatlan szellem vagyok.

A rendkívüli magasságú hatodik fokozat megmászásakor újabb nehézséggel kell szembenéznem: nincs testem, nincs kezemn, amellyel kapaszkodhatnék, nincs lábam, amellyel feljebb lökhetném magam. Hogyan jussak akkor feljebb?
Körülnézek valamilyen megoldás reményében, és ekkor hirtelen észreveszem, hogy alattam a messzeségben az egész világ terül el! A sok ország, a játékszerként csillogó városok, a számtalan embernek otthont adó házak... Az élőlények iránti határtalan szeretet vesz erőt rajtam, fájdalommal gondolok mnindazokra, akiknek a felismerés nehéz útján még végig kell menniük, akik meg mindig a sötétben tapogatóznak, önzésükbe falazva, mint egykor én magam is... És - ó, csoda! - abban a pillanatban, ahogy az egyetemes szeretet elárasztja szívemet, felemelkedem - és már a hatodik szinten találom magam.

Most már a legutolsó és legmagasabb szint előtt állok. Éppoly magas, mint en magam. Egész lényemet betölti a vágy, hogy felemelkedjem. Hiába. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, hiszen hiányzik a kezem és a lábam, a testi erőm, amellyel felküzdhetném magam. Mégis, mindenáron fel kell jutnom. Fent lstent fogom megtalálni, és feltétlenül szeretném meglátni az arcát.
Állok, várakozom - nem történik semmi.
Ahogy fürkésző tekintetem körbejáratom, meglepődve veszem észre, nem vagyok egyedül, mert ebben a pillanatban hozzám hasonlóan egy másik lény is eléri a hatodik szintet, és könyörögve kér, segitsek neki feljutni a hetedikre. Megértem határtalan vágyakozását, és - megfeledkezve saját vágyamról - megpróbálok segíteni neki, hogy elérje a célját.
És abban a pillanatban, ahogy vágyamról megfeledkezem, nem tudom, hogyan, de egyszer csak fent találom magam, s a társam már nincs velem. Nyomtalanul eltűnt. Csak egy fantomkép volt, amely arra szolgált, hogy a legutolsó, magamra iranyuló kívánságomról is elfeledkezzek. Amig ugyanis sajat személyemet akarom magasabbra helyezni, nem győzhetem le azt a szintet, amely éppolyan magas, mint én magam.

Megérkeztem! Egy villámlásnál is rövidebb ideig megpillantom egy mennyei lény vakító fényből szőtt alakját - a saját kiegészítő felemet! Ellenállhatatlan vonzereje magához ragad, és határtalan örömérzettel, a teljes kielégülés átélésével olvadok össze a szivével, egyetlen tökéletes egységbe. Tudatosul bennem, hogy Ő mindig is Én, Én pedig mindig ő voltam, isteni, valódi önnönvalóm kettős képmasa. Ebben a kettészakadt állapotban meg szembenálltam Istennel, és úgy fogadtam be Őt, mint Téged. Most, a paradicsomi egységben érzem, amint a következô pillanatban én magam válok az általam eddig "Istennek" nevezett, láthatatlan hatalommá. Lángokból font korong kezd forogni körülöttem, amelynek mozdulatlan tengelyében - gerincemben - igazi önnönvalóm - ÉN - lakozom.