2018. május 25., Orbán napja
Legyen ez a kezdőlapom!  

"Ha én gazdag lennék..."

A Grafológiai Intézet korábban pályázatot írt ki FIKTÍV levél készítésére.
A feladat: egy irodalmi hős bőrébe kell bújni, s nevében, grafojegyein keresztül bemutatni a személyiségét, történetét.
Nagy kihívás volt, s ezt igazán akkor tapasztaltam meg, amikor hozzáláttam a munkához. A Hegedűs a háztetőn Tevje figuráját választottam.
Szeretettel ajánlom írásomat minden kedves olvasónak.

Gyulai Zsuzsanna

"Ha én gazdag lennék..."

Fikció... elképzelt, kitalált dolog, a valóságban nem létező elmeszülemény. De hát hányszor tesszük fel maguknak a kérdést: "mi lett volna, ha?" és akkor jön a fikció. Eljátszadozunk a gondolatokkal, s néha azt hisszük, valóban meg is történtek velünk ezek a dolgok. Álmaink, fikcióink egy pillanatra megállítanak bennünket a rohanó világban, s aztán tovább éljük mindennapjainkat. Különös fikció kerített hatalmába a minap, megosztom hát Veletek.

Fáradtan érkeztem haza a munkából. Hosszú évekig nem találtam a helyem, de végül találkoztam azzal a fajta tevékenységgel, ami mindennapjaim során örömmel, megelégedéssel tölt el. Sok év tanulás után grafológus lettem. Munkám az egyre jobban terjeszkedő “multikhoz” köt, emberek kézírása, s ezáltal sorsa fordul meg kezemben nap mint nap. Felelősségteljes munka, hiszen egyetlen félresikerült mondatommal emberek sorsa felett törhetek pálcát. Ám “munkaeszközeim”, az elemzés, a megfontolás a munkanap végeztével sem maradnak irodámban a fiókban, befészkelték magukat az életembe, hű kísérőimmé váltak. Ma már nem tudok egyetlen sor írásra sem úgy nézni, hogy “grafológus szemüvegem” azonnal ne kezdene láttatni.

Végtelen örömmel tölt el, ha rég nem látott ismerőstől, baráttól kapok levelet. A minap postaládámban egy kék borítékot találtam. (Ursula Affemann) Pillantásom legelőször a címzésre tévedt. Ugyan ki küldhette? Néhol kissé balra dőlő, bár inkább álló, szűk betűkkel írta le nevemet. Látszik, hogy írást nem mindennap gyakorló kéz írta. Eléggé rányomta azt a kék tollat, s igyekezett is “szépen” megcímezni a borítékot, ahogyan az iskolában tanulta egykor. A “Budapest” kissé felfelé mutat, aztán ismét egyenletessé válik a cím. Hmmm … ki lehet a küldő? A múlt…jut eszembe rögtön. Megfordítom a borítékot, s szívemet melegség járja át. Ott lapul már sokkal kisebb betűkkel a városka neve, ahonnan érkezett a levél: Anatevka. Régmúlt időket hív elő e néhány betű. “Mázel tov – jó szerencsét” – ez a köszönésforma járta arrafelé. Csupaszív emberek lakták a Kijev környéki csupasár falucskát, ahol ifjúkorom nyarait töltöttem nagyszüleimnél. Ahogyan nagyapám is mondta, jól megfértek itt egymással a szegény és gazdag zsidók meg a másfajta emberek, mert a hagyomány összekötötte őket. A fiúk dolga az imádság volt, a lányoké a családi tűzhely ápolása. “Hagyomány nélkül ingatag lenne az élet, mint hegedűs a háztetőn!” – hallottam oly sokszor tőlük.

Tevje – cikázik át agyamon – hát persze! Ő küldte a levelet! Micsoda öröm! Az idejét nem tudom, mikor hallottam róluk utoljára. Szorgalmas ember volt az én régi barátom, bármit is mért rá a sort, mindig elvégezte. Ő volt a falu tejesembere. Emlékszem, egyszer beteg lett a lova, s maga állt be a ló helyére, húzta a kocsit, hogy a falu népe ne maradjon tej nélkül.

Bizony nagyon rég volt, amikor az a komisszár meghozta azt a végzést: a zsidóknak el kell hagyni Anatevkát. Életemben egyszer – akkor láttam könnyeket Tevje barátom szemében.

A boríték elég vastag – gyorsan kinyitom. Hosszú levél, fényképek. Komoly tekintet néz rám – éles arcvonások. Magas, sovány ember Tevje a mai napig is. Dús sűrű haját összeérő szemöldök kíséri. Amolyan leptosom típus. (Kretschmer) Erős önfegyelme volt mindig. Zárkózott is volt kissé, de látszott rajta, ha mély belső vívódásai voltak. Kolerikus vérmérsékletéből adódóan ritkán lobbant haragra, de hirtelen érzelmeit akkor is kordában tartotta. (Hippokratész). Örömmel tölt el már a megszólítás is, ami egészen közel van a lap felső széléhez, kissé balra tolódott: “Mázel tov! – kedves igaz barátom” – igen – a hagyomány! Szinte alig hagyott helyet, rögtön írni kezdett. Nem feledett hát engem Tevje – még mindig barátsággal gondol rám.

A szavak között jókora távolság van. Ahogyan tekintetem a hosszú levélre téved, megérzem, hogy családja valamennyi tagjáról megtudom majd, mi történt velük. Új családtag – új bekezdés. Mindenhol a nevekkel kezdi, nagy, erős hangsúllyal. Igen – mindig a család volt neki a legfontosabb. A gondoskodás, az aggódás és a szeretet töltötte ki életét. Mindig dolgozott, hihetetlen energiája volt, szerette a rendet, precíz ember hírében állt. Amit egyszer megmondott, az úgy volt. Mérhetetlen hit lakozott benne (Sprangler). Nézem az írást. Mintha ebbe az egyetlen levélbe szeretné beszorítani az elmúlt évtizedeket. A fekete-fehér arányból a sok mondanivaló, a jól beírt felület, a szűk betűk ragadják meg figyelmemet. Gyorsul a tempó, ahogy halad a történetben. Szeretné fékezni ezt a tempót, a kontroll nyomai látszanak mindenhol. Ahogy érzelmei fel-felcsapnak, sorai is úgy húzódnak kissé felfelé. Aztán újrakezd. Olykor cseréptört szavai visszatérnek a bal oldalon viszonylag egyenes, keskeny margóhoz. Mindig is introvertált, gondolkodó ember volt Tevje (Jung). A jobb margója sokkal jelentősebb. Igen – a jövő. Ugyan mit tartogatott számukra? Hiszen annyira ragaszkodott ahhoz, ami és aki az övé volt, állhatatos volt, a biztonságra szeretett volna törekedni, de ebben az élet nem mindig volt partnere. Mindig a múltra hivatkozott, arra, hogy ősei is így éltek. Látom a szavakon, hogy olykor lassabban írta le azokat, el-elgondolkodott közben, s ilyenkor tolla nyomása is csökkent. Még az ékezeteket is elfeledte kitenni néhol, a szavak vége felé fonalasodást is látok. (Szondi S-tengely, ’h+’ faktor, a szociális folyamatok és P vektor ’e’ faktora – az etikus, morális viselkedés)

Középzónája az amúgy nem nagy méretű írásnak elég hangsúlyos, mint ahogy az volt ő maga is mindig a családban is és tágabb környezetükben – Anatevkában is.

Gátak, fékek, változatos formák. Ováljai néhol alul nyitottak, - igen Tevje inkább ösztönösen érzett rá mindig a dolgok megoldására.

Formahangsúlyos, jól olvasható, iskolás típusú kortikális, magas feszültségi fokot mutató írásából a pozitívan alkalmazkodó “gyerek-én” (Berne) tárul elém. Hiába volt mindig Tevje a családfenntartó, lelke mélyén valahol ott lapult régmúlt gyermekkora is. (Le Senne – emotív ember)

Beszámolója Goldéról kezdődik. A g-betű nagy mérete és erős nyomatéka jelzi azt a fontosságot, amit Golde, a feleség betölt Tevje életében. A “feleségem” szó m betűinek szárai majdhogynem egymáshoz érnek. Nemcsak Golde, de a lányaik, különösen Cejtel, Hódel és Chava (a nyolc lányból, azok, akik még a szülői házban éltek) is nagyon közel álltak szívéhez. Golde a hagyomány szerint mindig is a családi tűzhely melegét biztosította, s ma sincs ez másként. Egy különös “látomás” jut hirtelen eszembe. Tevje és Golde 25 év minden küszködése és minden szeretete benne van ebben a képben. Kéz a kézben álltak, amikor betoppantam hozzájuk. Tevje másik kezével féltve-őrzőn ölelte át Goldét, s úgy elpirult, mint egy kamasz, mikor meglátott. (Le Senne) G-betűjének most is ölelőnek látszó íve juttatta eszembe ezt a kedves képet.

Ez akkoriban történt, amikor Cejtel bejelentette apjának, hogy Mótelba, a szegény szabólegénybe szerelmes. Hiába egyeztek meg a szülők Lázár Wolffal, a gazdag öreg zsidóval, hogy feleségül adják hozzá Cejtelt – a lány könyörgőre fogta a dolgot. Cejtelről írott hírsoraiban most is feltűnnek az árkádok, mázoltabbá válnak a betűk, az egyébként közepesen kötött szavak kötetlenné válnak. Tevje még most is hatása alá kerül akkori vívódásának: be kellene tartani a hagyományt – de engedni is kellene a fiatalok boldogságát. Máig legenda az a csel, ahogyan Goldét meggyőzte. Azt mondta neki, hogy álmot látott: “megjelent előtte Cejtel nagymama, akit a legnagyobb tisztelettel emlegetnek a mai napig, s akinek szavai Goldénak kőbe vésettek voltak. Ha Lázárhoz adjátok a lányt, - mondta Cejtel nagymama az álomban, - megjelenik Fruma Sára – Lázár első, már halott felelsége és megfojtja Cejtelt. Adjuk hát Mótelhoz a lányt.” Cejtel és Mótel szépen élnek – olvasom a lassan írott sorokat.

Hódel is ellenszegült. Percsikkel, a diákkal elment Szibériába. Nehezen vált meg a szülői háztól, de mégis megtette. Tárgyilagosan próbál Tevje írni a lányról. Feszülten egyenes sorok, néha visszakanyarodások, balsodrás utalnak arra, hogy még most is fáj neki az elválás. De el kellett fogadnia, hogy új világ van már. Jobbra, majd balra dőlő szavak, horpadt oválok árulkodnak érzéseiről.

Chavaról néhány sort ír csak Tevje. Betűi erőltetettem állónak indulnak, de mégis hol jobbra, hol balra dőlnek. Az alsó zónából lándzsaszerűen törnek felfelé a kezdővonalak, amik máshol szinte nincsenek is az írásban. Árkádok, szögek – de hiába, Chava nevének leírása mégiscsak fonalassá sikeredett. Balsodrás, visszaforduló kacsok. Tevje és Golde annak idején kitagadták Chavát. Fegykával – a nem “közülük való” fiúval történt minden hagyományt nélkülöző esküvője volt ennek oka. “Nem tudom, mi lehet az én kis bogarammal” – olvasom a bekezdésben szaggatottá váló, mégis - bekötött ékezeteket is mutató sorokban. Hiába – röghözkötöttségét mára sem veszítette el öreg barátom.

A legvégén szól magáról is egy keveset. Szűkülni kezd a jobb margó is. Ritkul a szavak közötti távolság, kicsit jobbra is dőlnek néhol a betűk. Girlandok is vannak már, de a sorok is közelebb kerültek. Lanyhul a nyomaték. Elmaradnak ékezetek. Kedves barátom! Hát mégiscsak visszamentél Anatevkába! Amikor erről ír, betűi pulzálóvá válnak. Csomók és pacásodás mutatják, mennyi mindenen ment keresztül, milyen nehezen is várta Tevje ezt az időt! Mindig is ott éltek ősei, ott élt ő maga is családjával, s hiába űzte el annak idején a “határozat” – kitartása, vágya mégiscsak győzedelmeskedett. Most értem meg igazán, mit is jelentett, amikor egyszer azt mondta, azért van a fején állandóan a kalap, mert ha kiűzik, útra készen áll, ahogy ősapái is annak idején. Mert a hagyomány – az hagyomány.

Új világ van – olvasom a tárgyilagos szavakat. Tevje újra nyitott egy tejesboltot Anatevkában. Golde nyaranta a fiú-unokákat imádságra, a lány-unokákat a családi tűzhely ápolására tanítgatja. Csak Chava és Fegyka gyermekei nem látták még az egykoron oly sáros de csupaszív városkát. Egyre jobban sűrűsödnek a sorok, a fáradás jelei látszanak. De élni – kell – írja Tevje – és a “kell” szót olyan nyomatékkal írja, hogy szinte átszakítja a papírt. A szegénység nem szégyen, - olvasom az egyre kisebbedő betűket – de nem is nagy dicsőség. Ha én gazdag lennék… - de nem fejezi be a mondatot. Magamtól is tudom, hogy az örök álmodozó, a vágyakozó, a még mindig rendíthetetlen hittel élő barátom búcsúzik el “hirtelen”.

Egészen közel kanyarítja oda aláírását, amelyben semmi rendkívüli nincs. Közel van a szöveghez, szabályosan helyezte el, ahogyan tanulta, a jobb oldalon. Egészen kicsit nagyobbak aláírásának betűi, mint a levélé, de a különbség, szinte alig észrevehető, csak jelzés arra, hogy ő: Ő.

 
 

Meglepetésemre egy másik kép is lapul még a borítékban. Egy festményről készült kis másolat. “Egy barátom festette, és ajándékozta nekem akkor, amikor útra keltünk Anatevkából. Máig őrzöm” – olvasom az utóiratot.
Meghatottan nézem a képet.
Hiába…Hagyomány nélkül ingatag lenne az élet, mint hegedűs a háztetőn...