2018. május 25., Orbán napja
Legyen ez a kezdőlapom!  

Hatodik lecke

A mágus tudata a mindent magába ölelő tér.

Az e térben lévő tudás örök és mindig áramlik.

Századok tudása van jelen a felfedezések pillanataiban.

Energia fodrokként élünk az energia hatalmas óceánjában.

Ha az ént félreállítod, hozzáférsz emlékeid teljes tárházához.

Egy reggel Artúr korán ébredt, didergett fekhelyén és azt vette észre, hogy Merlin a barlang túloldaláról őt Egyeli. - Rossz álmom volt - motyogta Artúr. - Azt álmodtam, hogy én vagyok az utolsó ember a Földön, erdőkben és utcákon vándorolok, de rajtam kívül sehol nincs senki. - Ezt álmodtad? - kérdezte Merlin. - Ne hidd, hogy ez álomi Te vagy az utolsó ember a Földön. - Hogyan? - kérdezte Artúr. - Véleményed szerint a Földön élő egyetlen ember egyben az utolsó ember is, ugye? - Igen. - Nos, önképed felöl nézve, amelyet majd a későbbi korokban énnek (egónak) neveznek, te vagy az egyetlen. - Hogy mondhatsz ilyet? Te meg én együtt vagyunk itt, nem? Jártunk falvakban és a városokban, ahol emberek ezreinek kell élniük! 60 Merlin azonban a fejét rázta. - Ha őszintén magadba nézel, mit látsz? Egy tapasztalatokból álló lény vagy, akiben minden folyamatosan emlékké válik. Amikor azt mondod, hogy "én", akkor erre az egyedi tapasztalat-együttesre utalsz, a senki mással meg nem osztható egyéni történetedre. Semmi sem sajátabb, mint az emlékek. Te meg én ugyan együtt jártunk, mégis külön utakon lépdeltünk. Nem tudok úgy egy virágra nézni, hogy ne legyenek a tieidtó1 elkülönülő élményeim. Egyetlen könnyet vagy nevetést sem oszthatunk meg igazán egymással. Amikor Merlin elhallgatott, Artúr szomorúnak tűnt. - Ez úgy hangzik, mintha mindenki a végsőkig egyedül lenne - szólt a fiú. - Nem én állítom ezt - válaszolt Merlin. - Az én (ego) működése tesz magányossá: olyan világba zár, ahová senki más nem jut be. - Tanítványának zavarát látva, Merlin szelídebb hangon folytatta. - De az én-t félre lehet állítani. Gyere velem! - Felkelt és kivezette Artúrt a barlangból, ahol a pirkadat előtti ég tele volt csillagokkal. - Mit gondolsz, milyen messze van az a csillag? - kérdezte a Szíriuszra mutatva. Nyár közepe lévén, az ragyogóan és alacsonyan állt a horizont fölött. - Nem tudom. Azt hiszem, messzebb van, mint amennyit meg tudok mérni, vagy akár el tudok képzelni - válaszolta Artúr. - Merlin a fejét rázta. - Nincs távolság. Gondolj bele: ahhoz, hogy lásd a csillagot, a fényének be kell jutnia a szemedbe! A fénysugarak folyamatosan, láthatatlan hidat alkotnak áramlanak innen oda, s onnan ide. Mi más a csillag, mint fény? Ha tehát fény van itt is, meg ott is és a köztünk lévő hídon is, akkor nincs elkülönültség közted és a csillag között. Mindketten részei vagytok ugyanannak a megszakítás nélküli áramlásnak. - Túl távolinak tűnik. Végül is nem vehetem le az égről - tiltakozott Artúr. Merlin vállat vont. - Az elkülönültség csak illúzió. Te meg én meg bárki más különállónak tűnünk, de csak azért, mert éned elkülönültnek és magányosnak tekint. De biztosíthatlak, ha félreraknád az énedet, mindannyiunkat egyetlen fénymezőben, a tudat terében látnál! Ez a tér mindenütt jelenvaló és láthatatlan hidat képez minden létező között. Nincs olyan részed, ami ne lenne mindenki másé is, csak hát az én másként látja. Haladd meg az én-t, és a tudat egyetemes óceánjába merülsz! - Artúr töprengő képpel szólt: - Majd gondolkodom azon, amit mondtál. - Tedd azt! - ásított Merlin. - Én még alszom egy sort - s ezzel visszament a meleg és kényelmes barlangba. - Mi-előtt visszafeküdnél, kérlek, akaszd vissza azt a micsodát! - Mit? - Artúr lepillantott a lábához és döbbenten látta, hogy a Szíriusz ott hever előtte.

A LECKE MEGÉRTÉSE

Mint már láttuk, az én válogat a tapasztalatok között, sőt némelyeket el is utasít. Így az én szétválasztást hoz létre, mivel minden kiválasztással és kiemeléssel rés keletkezik. Rés van közted és az elutasított valami között. Közted és közöttem is, mert élményeink nem azonosak: az én-ünk elválaszt. Tény és valamennyien elfogadjuk, hogy élményeinket nem - vagy legalábbis a maguk teljességében nem - lehet megosztani. Nem léphetek be minden érzelmedbe, félelmedbe, vágyadba és álmodba, ahogyan te sem az enyéimbe. A legtöbb, amit tehetünk, hogy közlési hidakat építünk, bár ezek gyakran túl gyengének bizonyulnak. A legsajátabb és legszemélyesebb birtokod - emlékeid és tapasztalataid tár-háza - a születésed óta egyedülléthez és szétválasztottsághoz vezet. A mágus soha nem elszigetelt, mert az éri nincs jelen abban, ahogyan a dolgokat látja. Az én alatt most a személyesnek, a megoszthatatlannak tűnő ént értem. Merlin egyszer azt mondta a gyermek Artúrnak: - Igyekezz elfelejteni engem, ha lehet! - Micsoda? - kiáltott fel döbbenten Artúr. - Soha nem foglak és nem is akarlak elfelejteni! - aggódás töltötte el, hátha Merlin valamiképpen elutasítja őt. - Te el akarsz felejteni engem? - kérdezte kisvártatva. - Teljes mértékben - válaszolta Merlin nyugodtan. - Nézd, azt szeretném, ha barátok lennénk! De ha emlékeimben őrizlek, mit őrizhetek? Nem téged magadat, hanem csak az élettelen képedet. Az emlék semmi többet nem hordoz: a valamikor élő valóság holt képpé válik. De amíg napról napra el tudlak felejteni, akkor valahányszor felébredek, mindig újra téged veszlek észre. A valós énedet látom, megszabadítva a régi képektől. Az én félreállítása tehát az emlékek félretételét jelenti. Ha az ember egyszer ezt megtette, soha többé nem magányos. Az egyéni ész leszűkíti a tudatot, akárha kémlelőnyíláson át néznénk a világot. A mágus világában mindenki ugyanannak az egyetemes tudatosságnak részét alkotja. Ez örökké árad, és minden gondolatot, érzelmet és élményt magába ölel. - Egyetlen személyként az óceán egyetlen cseppje vagy, de az egyetemes tudat részeként te vagy az egész óceán - tanította Merlin. - Egy-egy csepp beleolvad és elvész az óceánban? - kérdezte Artúr. - Nem, az egyént még a tudat óceánjának megtapasztalásával sem lehet megsemmisíteni - nyugtatta meg Merlin. - Lehetsz egyszerre önmagad és a Mindenség. Ez misztérium, mégis így van.

A LECKE MEGÉLÉSE

Mindannyian ragaszkodunk az emlékeinkhez, mert azok határoznak meg bennünket. A különállás megszüntetéséhez meg kell ismernünk az emlékek igazi természetét. Gondolj valakire, akit jól ismersz: a feleséged re, a testvéredre vagy egy barátodra! Gondolatban hívd magad elé, az-tán kérdezd meg magadtól, mit tudsz valójában erró1 az emberről! Haladd meg az egyszerű tényeket, mint például a szeme színe, a súlya, a foglalkozása vagy a lakcíme! Gondolj a személyesebb jellemzőire, arra, hogy mit kedvel és mit nem, az élénk emlékekre és a kölcsönhatásokra! A gyakorlat végén talán megállapíthatod, hogy az adott személy pontos leírását állítottad össze. Mégis mindaz, amit felsorakoztattál, az emlékeidbó1 származik: a te saját szemszögedbó1 írtad le az illetőt. Egy másik nézőpontból ugyanezt a személyt tökéletesen ellen tétesen is le lehetne írni. Ami számodra kedves, az más számára taszító lehet, ami neked emlékezetes, azt valaki más régen elfelejthette. Be kell majd látnod, a leírásodban minden teljesen viszonylagos. Amit te képzelsz a magasról, az másnak csak alacsony vagy átlagos lesz, a szerinted súlyosat ő könnyűnek tekintheti, a szó1cét sötétnek, a barátságost barátságtalannak stb. Valójában a saját látásodat írod le, nem pedig az adott személyt. Sőt, az adott személyről lévő élményeid kizárólagosan a tieidek, s így a személyleírásod még inkább egyéni. Ha pedig mindaz, amit egy másik emberről gondoltál, kiderült, hogy áttételesen rólad szól, akkor az emlékek végképp az elszigetelődést szolgálják. Egyéni látásmódunk nyomán feldaraboljuk a világot, elszigetelt cellákat hozunk létre, ahová senki más nem juthat be. Mivel látásmódod viszonylagos, nem mondhatod valósnak. A valóságnak nincs szüksége nézőpontra, egyszerűen csak van. Miközben magánvilágunkban időzünk, alig találkozunk a valódi világgal. Az érzékek otthona nem-valós világ, hiszen a valós világ a mágusé. Csupán az emlékek függönye mögött fedezheted föl a valóságot!