2014. július 24., Kinga, Kincső napja
Legyen ez a kezdőlapom!  

A Kabbala története

Mítoszok sora övezi a kabbalát és rejti el valódi eredetét. Titkait állítólag meg az Édenkertben bízta Ádám-ra Ráziél arkangyal, abból a célból, hogy az emberiség egykor majd újra meglelje az utat a Paradicsomba. Ám biztonsággal csak annyit állapíthatunk, hogy a legkorábbi írott tanításokat a Tóra őrzi, melyet Jozias, Juda királya talált meg újra Salamon templomában, Kr. e. 700 körül. A Tóra a héber nép allegorikus törté-netének formájában összegzi a próféták és pátriárkák előtt feltárult szellemi igazságokat, kezdve Ábra-hámnak, a héber nép atyjának mitikus alakjával és legendájával.

A zsidó történelem úgynevezett "második templomi" korszaka során (Kr. e. 6. sz. - Kr. u. 1. sz.) a ma-napság kabbalaként ismert tan, Másze Merkava - a Harci Szekér Műve - néven gyakorlati szellemtu-dománnyá fejlődött. A név egyébként Ezékielnek egy mennyei diadalszekérrel kapcsolatos látomásából származik. Ezékiel, a Kr. e. 6. Században élt héber próféta olyan látomásiratoknak volt a szerzője, ame-lyek mélységesen hatottak a zsidó misztikus gondolkodásra és gyakorlatra. A kabbalista hagyományon kívül ezt a látomást - amelyben a próféta egy négyszárnyas és fejenként négy-négyarcú lény által húzott tüzes szekeret irt le - általában a világ végén bekövetkező apokalipszis jelképének tartották. A kabbalista ezzel szemben tudja, hogy ez a látomás nem más, mint egy magasabb valóságnak, a lét szerkezetének kepe és kinyilatkoztatása, nem pedig puszta jóslat.

Titkos szekták

A biblikus időkben az olyasféle ismeretek, mint például Ezékiel látomásának valódi jelentése, arra ítéltet-tek, hogy kizárólag a zsidó misztikusokat és a Palesztina-szerte virágzó különböző aszketikus és misztikus szekták beavatottjait érdekeljék. A történetileg legjelentősebb effajta szekta az esszénusoké volt, akik valószínűleg Kr. e. 200 körül alapították az első kabbalista kolostort a mai Jordániában található Kumránban, mégpedig avégett, hogy megszabaduljanak az általuk romlottnak ítélt ortodox héber pap-ságtól (Szomszédságukban élt a nazarénusoknak az a csoportja, melynek állítólag egy bizonyos Joshua ben Mirjam, közismertebb nevén Jézus volt az egyik tagja.). Lehetséges, hogy az esszénusok azoknak a kiválasztottaknak voltak a leszármazottai, akiknek Mózes egykor átadta azt az ezoterikus tanítást, amely-nek ő maga a Szináj hegyén jutott birtokába, míg az izraeliták többsége csupán a külső (exoterikus) taní-tásban részesült a Tízparancsolat formájában, hogy le ne térjen a hit útjáról.

Mózes a teljes Tórát megkapta a Szináj hegyén: ez a tanítás oszlott később írásos és szóbeli tanra. Az előbbi a Biblia alapját képezte, az utóbbi pedig a Talmudban megőrzött törvényekben, történetekben, vallási gyakorlatban és ezoterikus bölcsességben maradt fenn. Sajnos zavart okozott az a tény is, hogy az úgynevezett szóbeli hagyományt a Talmud írásos formában őrzi. Ám képzeljük csak el, milyen lehet egy vita írott formában, és mindjárt világosabban látjuk a dolgokat. Ráadásul az esszénusok szent szövegei, amelyeket csak nemrég fordítottak le több forrás - köztük a Holt-tengeri tekercsek - alapján, abban is különböznek ótestamentumi változataiktól, hogy a beavatottakat arra buzdítják, szüleiknél is jobban tisz-teljék Mennyei Atyjukat és földi anyjukat, ami olyan, kozmikus dualizmusra valló nézet, amely teljesen idegen az ortodox judaizmustól.

Abból, amennyit az esszénusokról tudunk, ügy tűnik, ôk a Másze Merkava (a Harci Szekér Műve, vagyis az embertan) és a Másze Berésit (a Teremtés Műve, azaz a mindenségtan) valamilyen változatát gyako-rolták, s ez alakult át később a klasszikus kabbalává. Ennek része volt egyfajta jóga is, amelyre azért volt szükségük, hogy a földi anya és a Mennyei Atya minőségeit összhangba tudják hozni egymással önnön testük láthatatlan energiaközpontjaiban, vagyis azon pontjaiban, amelyek nagyjából a keleti filozófia csakráinak felelnek meg.

Ez a szekta föltételezte, hogy a földi anyának hét földi angyala (a nap, a víz, a levegő, a föld, az élet, az öröm és a földi anya maga), a Mennyei Atyának pedig hét mennyei angyala (a hatalom, a szeretet, a böl-csesség, az örök élet, a teremtő munka, a béke és maga a Mennyei Atya) létezik. Ezekkel az angyalokkal azután minden áldott reggel és este kapcsolatot teremtettek. Ez az elképzelés egyébként szoros kapcso-latban áll a kabbalista rendszer isteni jellemzőivel.

Az esszénusok az egyes angyalok minőségeiről és céljairól való meditációik elősegítése végett olyan szimbólumot szemléltek előszeretettel, amelyet Életfának neveztek. Ez lehetett a kabbalizmus központi jelképének legkorábbi változata. Az élet eme fájából csiszolódott ki később a ma ismert diagram. Az esszénus fának sok közös vonása volt a buddhizmus szent bodhi-fájával, a samanizmus Világfájával, valamint az Yggdraszillal, vagyis az északi mitológia világfájával, hiszen ennek is hét ég felé nyúló ága és hét földbe hatoló gyökere volt, tövénél pedig egy, a felső és az alsó megnyilvánulási szintek erőit egyen-súlyban tartó emberalak állt.

Szent könyvek

A klasszikus kabbala fejlődésében nagy előrelépést jelentett a SzeferJecira (Alkotás könyve) Kr. u. 3. századi felfedezése. Az első utalások e könyvre azonban mar a Kr. u. 1. századi szövegekben felbukkan-nak. Ez az ismeretlen szerző által írott könyv, amelyet Ábrahámnak, a héber nép atyjának tulajdonítottak, valójában nem egyéb, mint sajátosan mágikus színezetű meditációs kézikönyv. Ám lett légyen akárki is a névtelen szerző, nyilván a tan legkülönfélébb szálait gyűjtötte egybe a babiloni és a palesztin közösségek köréből, hogy utóbb összefüggő egésszé szője őket. A kabbalista kozmológia nagyrészt Babilon (a Kr. e. 3000 körüli, ősi Mezopotámia) bölcseletének hatását mutatja, hiszen olyan mindenséget feltételez, ame-lyet hierarchiába rendeződött angyal- és démonsereg népesít be, míg a palesztinai zsidó misztikus ha-gyomány erőteljes platonikus beütésével a kabbala filozófiájának alapját szolgáltatja.

Ezeknek az eltérő hagyományoknak a nyomán a Szęfer Jecira elsőként fektette le a szefirákon alapuló rendszer elveit: a tíz isteni attribútum tíz szféraként, vagyis gombként* jelenik meg, melyek mindegyiket a héber ábécé 22 betűjének megfelelő ösvényhálózat köt össze.

Emiatt azután a számokat és a betűket a misztikusok és a mágusok egyaránt természetfölötti jelentősé-gűnek tartották. Ábrahám Abulafia, a 13. századi kabbalista úgy hitte, ha a számok és a betűk okkult je-lentéseit megfejti, rábukkanhat a titkok kulcsára, s hogy annak, aki e titkokat megfejti, mar nem kell kivár-nia a Messiást, hisz saját magát is képes megváltani majd. "Mindenki jól tudja, hogy ábécénk betűi egye-dekre, fajokra és nemekre oszthatók" írta. "Minden egyes betűt formai vagy anyagi jellemzői befolyásolnak."

A Szefer Jecira másik fő tétele, hogy a szavaknak önmagukban is megvan a maguk hatalma, s emiatt a kimondott szó a teremtés művének közvetítő eszközéül - médiumául - szolgálhat. Ezt a hitet egyetlen mondatban lehet összefoglalni: Minden teremtmény és minden szó egyetlen névből ered. A név nem más, mint Isten titkos neve, ugyanaz a név, amelyre Szent János evangéliuma utal: "Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és az Isten vala az Ige." (Ján 1,1).

Sajnos bizonyos antiszemita elemek - akár rosszindulatból, akár pedig puszta tudatlanságból - ebből a metafizikai elméletből gyakran azt a téves következtetést vonták le, hogy a zsidók tulajdonképpen fekete mágusok. Azzal gyanúsították őket, hogy a Szefer Jecira olyan varázsigét is tartalmaz, amelynek segítsé-gével életre lehet kelteni egy agyagfigurát. Ez a hiedelem az alapja a gólem-legendanak is. (A gólem szó a héber "formátlan" jelentésű golam kifejezésből ered.) Ez az ismeretlen eredetű és korú legenda, illetve a gondolatformák létrehozásának valódi gyakorlata olyannyira összekeveredett, hogy lehetetlen megtudni, vajon a legenda származott-e a meditációs gyakorlatok valamilyen félreértett leírásából, vagy pedig épp a meditációs gyakorlatokat inspirálta az az elképzelés, hogy az ember képes saját képére életet létrehozni, éppúgy, ahogy Isten tette egykor. Ám a golem-mese túlságosan is szó szerint értelmezi azt, ami valójában csupán "haladó fokú" meditációs gyakorlat, hiszen a kabbalisták nem bábuk gyártásával foglalkoznak, hanem legföljebb arra próbálják saját teremtő erejüket összpontosítani, hogy egy gondolati formát ember alakban vetítsenek ki az asztrális szférába. Az ilyesmi számos hagyományon belül és évezredeken át bevett szellemi gyakorlatnak számított, különösen Tibetben, ahol a képzetek efféle kivetítését Tulpa-teremtésnek nevezik. Ez az eljárás - jóllehet öntudatlanul - ma is él a modern szellemgyógyászatban, ahol a gyógyító gyakran gyűjti energiait valamilyen angyali vagy alaktalan gondolatformába, például vala-milyen fénygömbbe, mielőtt útnak indítaná, hogy új életerővel töltse el távol lévő páciensét.

A 19. századig az efféle eljárásokat a babonás nép képtelen volt ésszel fölérni, ezért aztán a zsidókra továbbra is igencsak rossz szemmel néztek. Ennek következtében a kabbalisták titkaikat még a korábbi-nál is obskúrusabb jelképekbe burkolták, inert attól tartottak, hogy üldözőiknek esetleg ürügyet szolgáltat-nak egy újabb pogromra. A 16. században Izsák Luria igy irt: "Minden tenyérnyi titokra, amelyet fölfedek, egymérföldnyi fölfedetlen jut. A szentség kapuit nem szívesen tárom ki: csak akkora nyilást hagyok rajta, mint a tű foka, s csak azt engedem be a legbenső szobába, aki méltó rá, hogy átbújjon rajta."

Az európai hagyomány

Babilonból a titkos tudást a 9. században hozta Európába a zsidó kabbalista, Aron ben Samuel. A kab-bala gyakorlatibb és okkultabb formája a középkorban honosodott meg német földön, ahol a tan elszakadt a Talmud lehetséges értelmezéseit magyarázó irodalomtól, s egyfajta rituális mágia eszközévé vált. Filo-zófiai vagy teológiai formája azonban egy másik európai országban alakult ki. A középkori Itáliában, Franciaországban és Flandriában a spekulatívabb típusú kabbalával olyan tudósok kezdtek foglalkozni, akik arra törekedtek, hogy a kabbalisztikus filozófiát az akkoriban divatos neoplatonikus nyelvezettel magyarázzak. A neoplatonizmus azt állította, hogy minden létező egyetlen, transzcendentális Istenségből jött létre, vagy áradt ki. A heves tudományos vita és az újraértékelés légkörében az ősi tanok olyan formát öltöttek, amelyet a modern kabbalisták a kabbala klasszikus formájának tartottak. E klasszikus kabbalára a megvilágosodáshoz és az egyesüléshez vezető hármas út (cselekvés, elmélkedés és hit) tana volt jellemző.

A kabbala tanítása előbb Kelet-Európába jutott el, majd a kelet-európai hászidok, illetve a 15. század végén Portugáliából és Spanyolországból menekülő szefárdok vándorlásaik közben Észak-Afrikában, a Török Birodalomban és Keleten is elterjesztették. A 18. századra a hagyomány termékeny táptalajra lelt Amerikában, ahol a 20. században nagyrészt új életre kelt.

A Ragyogás könyve

A Zóhár (Ragyogás könyve), amelynek 13. századi spanyolországi megjelenése az európai kabbalista tudomány aranykorának kezdetét jelentette, a kabbala második legfontosabb szövegének tartható. A Szefer Jeciraval és a Tórával a kabbalista irodalom három sarokkövét képezi.

Nyelvezete még modern fordításban is éppoly szándékosan homályosnak tűnik, mint azé a Tóráé, amelyet magyarázni kíván. A Zóhárt a leoni Mozesz ben Sémtov rabbi állította össze egy sor ismeretlen eredetű forrás alapján, s a Tóra titkos jelentéseit fejtegető magyarázatai a mai napig rabul és egyben zavarba is ejtik a tudósokat. "A tudatlanok csak az öltözékkel foglalkoznak, vagyis a történettel, nem látnak e történetnél tovább, s nem törődnek azzal, hogy mit rejt a ruha. Akik kicsivel többet tudnak, nem csak az öltözéket látják, hanem a testet is alatta. A bölcsek azonban… csakis a lélekkel foglalkoznak, a lélekkel, amely az igazi Tanítás lényege" (Zóhár).

A kabbalistának az a dolga, hogy minden egyes nemzedék számára az adott generáció saját fogalmaival újramagyarázza a szent szövegeket, s értelmezése védelmében inkább vitába szálljon mesterével, semhogy szótlanul elfogadja a bevett dogmát. Ez teszi ugyanis a kabbalát eleven hagyománnyá, olyan tudománnyá, amely ma például a modern lélektan fogalmaival is leírható.

A középkori szokás szerint Sémtov rabbi könyve szerzőségét egy legendás alaknak, Jokhaj rabbinak tulajdonította, hogy ezáltal műve nagyobb tekintélyre tegyen szert. Ezért aztán Jokhajnak a tanítványaival a lét titkairól folytatott beszélgetése teszi ki a szöveg legnagyobb részét. Eszmecseréjük során fény derül a mindenség eredetére és örök törvényeire, valamint azokra a formákra is, amelyekben e törvények az emberben megnyilvánulnak.

Egy helyütt Jokhaj rabbit megkérdezi valaki, miért öltött testet az ember a földön, ha egyszer tudván tudja, hogy itt szenvedés var rá, s végül meg kell halnia. Jokháj válasza a Tóra központi titkát s a kabbala lényeget fedi fel: az emberi lény a halhatatlan isteni szikra megtestesülése, amely önnön teremtésének átélése, megismerése és megértése útján kívánja Isten természetét kifürkészni. Márpedig a teremtés művét csakis annak az utazásrítusnak a meg- és átélése által érthetjük meg, amelyet életnek szoktunk nevezni.

Keresztény kabbalisták

Giovanni Pico della Mirandola és Johannes Reuchlin a reneszánsz kiemelkedő keresztény tudósai voltak. A 15. században, abbeli igyekezetükben, hogy a kabbalát megtisztítsák "pogány" elemeitől, a szellemi jelentéseivel kapcsolatos hagyományt elvetették, s csupán a szefirákra épülő Életfa puszta szerkezetét vették át, ágain érthetetlen betűkkel és nevekkel ékesen, hogy a következő évszázadok filozófusainak, mágusainak és teológusainak legyen min rágódniuk és elmélkedniük.

Mirandola (1463-1494), aki kabbalista ismereteit egy kitért zsidótól szerezte, meg volt győződve arról, hogy a zsidó misztika rendszere az az aranyfonál, amely Platón és Püthagorasz antik görög filozófiáját a kereszténységgel összeköti. Miután néhány homályosabb kabbalista kommentárt sikerült kibogoznia, úgy vélte, magyarázatot lelt arra, miért öltött testet Krisztus, Isten Igéjének eleven megnyilvánulásaként. Miután 1496-ban Conclusiones philosophicae, cabalisticae et theologicae ("Filozófiai, kabbalista és teológiai következtetések") címen publikálta következtetéseit, az egyház eretnekként elitélte, mert szerintük Pico a mágia útját egyengette, s azt hirdette, hogy "az angyalok csak héberül értenek". Mirandola azonban rendíthetetlen maradt, s azzal vágott vissza, hogy "a mágia a filozófia legmagasabb rendű és legszentebb formája".

Johann Reuchlin (1455-1522), a korábbi német diplomata és követ, már sokkal diplomatikusabban fogott hozzá, hogy rávegye az egyházat a kabbala elveinek elfogadására. Végül is azonban ő sem járt nagyobb sikerrel, mint elődje. Alapvető műve, a De arte cabbalistica ("A kabbala művészete" a keresztény kabbala Bibliája) írása közben lehetősége nyílt egy sor eredeti héber kézirat feldolgozására is, amelyeket a hálás pforzheimi rabbik bocsátottak rendelkezésére, akiknek érdekében korábban közbenjárt, mikor egy ízben I. Miksa császár minden héber könyvet máglyára kívánt vettetni.

A pforzheimi kéziratok alapos tanulmányozása arra a következtetésre juttatta Reuchlint, hogy "Isten héberül fedte fel titkait az emberek előtt", s hogy ezek a titkok a kabbala segítségével fejthetők meg, amelyet "jelképes teológiának" nevezett, melyben "a betűk és a nevek nem pusztán a dolgokat, hanem a dolgok lényegét is jelölik". E titkok megfejtése nyomán kijelentette, hogy "felfedezte Jézus nevének helyes értelmezését" és "eljövetelének végső értelmét". Ám hiába ajánlotta könyvét X. Leó pápának abban a reményben, hogy elkerülheti az Inkvizíció kellemetlenkedéseit, Reuchlinnak sem sikerült meggyőznie az egyházi tekintélyeket arról, hogy jóindulattal tekintsenek arra, amit ő teljes szívével egy mindeddig megosztott, általános igazság kifejezésének és valamennyi vallás közös lényegének tartott.

Ezek a derék és tudós emberek elszántan próbálták a kabbalát az egyház számára kisajátítani. Ennek érdekében vég nélkül bizonygatták, hogy a szefira-rendszer és a szent héber szövegek igenis megjövendölték Krisztus eljövetelét. Számok és betűk ötletes variálgatásával arról próbálták meggyőzni önmagukat, hogy az Ótestamentum alapjában keresztény jellegű, s hogy a kereszténység voltaképp a zsidó vallás természetes utóda és örököse.

Pedig napnál világosabb, hogy az eredendő bűn keresztény elmélete, amelyben az embert bűne fordítja szembe Istennel, összeegyeztethetetlen azzal a kabbalista hittel, amely szerint az embert csupán tudatlansága választja el isteni ősforrásától. A kabbala továbbá minden hívétől azt követeli, hogy maga bizonyosodjék meg a tanítás igazságáról, márpedig ez nem fér össze azzal a hittel, hogy egy pap vagy akár egy rabbi közvetítőként ékelődjék Isten és az ember közé. Ráadásul az ortodox kereszténység ragaszkodik ahhoz a hittételhez, hogy a hit, a jócselekedetek és a vallás szabályainak szigorú betartása az örök élet alapvető föltétele. A kabbalista ezzel szemben belátja, hogy csupán az önismeret vezethet biztosan a megváltáshoz, helyesebben Isten akaratának betöltéséhez.

Szabadkőművesség

Pontosan nem tudni, hogyan és mikor váltak a kabbalista elképzelések a szabadkőműves rituálé szerves részeivé, ám kétségtelen, hogy szimbólumai szinte változatlan formában fedezhetők fel e titkos emberbaráti társaság jelképrendszerében. A rendet 1717-ben alapították Londonban, ám eredete a vándor kőművesek középkori céheiben keresendő.

A szabadkőművesek valamennyi templomát kabbalista elvek szerint tervezték, a bejárati ajtó előtt az isteni kettősség két oszlopával, s az épület fókuszában álló nagyteremmel, amely Salamon templomára kíván utalni. Annak a központi helyiségnek a padlója, amelyben a szabadkőműves rítusok zajlanak, kockadíszes, ami az univerzális erők kölcsönös függőségét jelképezi. Mindezek a szimbólumok a legfőbb taneszközként funkcionáló, úgynevezett rajztáblán is megismétlődnek: ez voltaképp egyfajta táblakép, amely szintén a Napot és a Holdat ábrázolja a templom fölötti égen. Ez azt akarja kifejezni, hogy a Földet irányító elvek az égben is érvényesülnek. A Nap és a Hold között gyakran szerepel Istennek, a Mindenség Nagy Mérnökének héber betűkkel írott Legszentebb Neve is. Alatta pedig a földet és mennyet összekötő Jákob létrája látható, amelynek három foka a három magasrendű világot jelképezi (a Kiáramlást, a Teremtést és az Alakítást). A szabadkőműves szóhasználat hitnek, reménynek és szeretetnek nevezi ezeket, azokra a tulajdonságokra utalva, amelyek a tagoktól beavatásuk bármely fokán vagy szintjén elvárhatók.

A szabadkőművesek rítusaikban is kizárólag a kabbalára jellemző titkos tant őrzik. A második fokozat rítusában például a jelölttel ismertetik a kabbala teremtéselméletét, igaz, csupán egyfajta szaknyelvezettel. Beszélnek neki arról, hogy "a tudomány szokványos fejlődése a pontból a vonalig, a vonaltól a síkig, a síktól a testig" vezet. Ez a hasonlat arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a Teremtés minden egyes mozzanata voltaképp az eredeti forrás kibontakozásával azonos, s a lényeg azon a három állapoton halad át eközben, amelyen a mennyeiből a földi világra való alászállása során jutott át valaha.

Lev Tolsztoj is utalt ezekre a kabbalista jelképekre Háború és béke című regényében, egy szabadkőművesként bemutatott, meg nem nevezett személyt használva szócsövéül. "Rendünk első és legfontosabb célja, egyszersmind szilárd alapja, amelyen nyugszik, és amelyet semmilyen emberi erő meg nem dönthet - egy fontos titok megőrzése és átadása az utókornak - ez a titok a legrégibb koroktól, sőt az első emberektől szállt ránk. Meglehet: ettől a titoktól függ az emberi nem sorsa. De mivel ez a titok olyan természetű, hogy senki sem ismerheti meg, senki sem élhet vele, csak ha önmagának hosszas és szorgalmas megtisztításával felkészül rá, nem mindenki remélheti, hogy egyhamar a birtokába jut. Van nekünk ezért egy másik célunk is: az, hogy előkészítsük a rend tagjait, amennyire lehet, megjavítsuk szívüket, megtisztítsuk és megvilágítsuk elméjüket azokkal az eszközökkel, amelyeket e titok keresésében fáradozó férfiak tártak fel és hagytak ránk..." (Ford. Makai Imre.)

A középkor kőmíves céhei ugyanezeket a titkokat kívánták továbbadni a nagy európai katedrálisok arányaiban: ezek mind Salamon templomának mintájára készültek, amely maga is jelkép volt, a lét négy világának jelképe.

Az Arany Pirkadat

A 19. századra a kabbala ősi bölcsességét olyan homályba borította azoknak az igyekezete, akik mindenáron be akarták bizonyítani, hogy általános érvényű és mindenkihez szólni képes, hogy az ortodox zsidóság a kabbalista gyakorlatot, mint a szentírással ellentétes dolgot, kénytelen volt mar elítélni. A hagyományt a továbbiakban igencsak kétes hírű okkultista irányzatokkal is kapcsolatba hozták. Az Életfát és a kabbala tanításait olyanok is kisajátították maguknak, akik a mágikus rítusokhoz nem szellemi, hanem inkább nagyon is világi célok érdekében fordultak. Olyan önjelölt, öntelt, a kabbala egyiptomi eredetéről elmélkedő és a tant jóslásra vagy szellemidézésre használó "szaktekintélyek", mint Eliphas Levi vagy A. E. Waite hóbortos kijelentései csak tovább erősítették a valódi kabbalisták eltökéltséget, hogy titkaikat a továbbiakban maguknak tartsák meg.

Az Arany Pirkadat Hermetikus Rendje titkos társaság volt, amely a viktoriánus Angliában virágzott a spiritualizmus iránti érdeklődés divatjának hajnalán, ám megkísérelte függetleníteni magát a médiumok és a lelki jelenségek zavaros világától. A rend azért alakult, hogy eredeti formájában őrizze meg az antik világ ősi bölcsességét és mágikus eljárásait. Tagjai közt oly különböző egyéneket találunk, mint W. B. Yeats, a költő, S. I. McGregor Mathers, az excentrikus okkultista, vagy a hírhedt mágus, Aleister Crowley. Ma is vita tárgya, vajon dicséret illeti-e őket, amiért közzétették a kabbala titkait, vagy pedig inkább kárhoztatandók, hiszen népszerűsítő tevékenységük oda vezetett, hogy e titkok végül meg a korábbinál is homályosabbnak tűntek.

A rend az isteni alászállásnak az életfa gömbjei által jelképezett állomásait arra használta, hogy saját hierarchiájának tíz rangfokozatát jelölje vele. A tagjelölt tehát a Zelator címet kapta. Ha a Fa legalsó pontjáig jutott, Malkut (föld vagy királyság) lett a címe, ha pedig már teljesen képzett mesterré vált, a neve Ipsissimus lett, ez a Keter (a korona vagy a lélek) szintjét jelentette. Az öt, úgynevezett "Knowledge Lectures" (a tudáshoz vezető előadás) során, amelyek a rend mágikus rítusait vezették be, sor került egy olyan értekezésre is, amely a héber ábécé jelképes jelentéseit, illetve a szefirákkal való összefüggéseit, az isteni és arkangyali nevek szellemidézéskor való alkalmazását, valamint azt taglalta, hogyan használhatók föl az Életfa erői meditációk, rítusok vagy szertartások alkalmával.

A rend az egyiptomi és énokhi mágia elemeit is beépítette rózsakeresztes típusú rituáléjába, hogy keresztény és szabadkőműves környezetből jött tagjait is kielégítse. Az egyiptomi mágia célja az volt, hogy a mágus valamilyen istenformát vegyen föl. Ennek az is része volt, hogy a mágus személyiségén belül egy bizonyos istenség jellemvonásai jelenjenek meg. Az énokhi mágia pedig olyasfajta ráolvasásokból összekotyvasztott álangyali mágia volt, amelyek állítólag eredetileg egy Erzsébet-kori szellemidézőtől és szélhámostól, Edward Kelley-től származtak.

Igy utólag az a benyomásunk, hogy az Arany Pirkadat eklektikus tanai és teátrális rítusai hatásos, de végül is zavaros szintézisét hozták létre annak az okkult elméletnek és gyakorlatnak, amely elsősorban a középkori Európa mágikus hagyományán alapult, márpedig ez a hagyomány lényegében a kabbalista tradícióval volt azonos.

Modern kabbala

A kabbala egyik sajátos vonása, hogy eleven életet élő hagyomány. Mindig a soron következő nemzedék igényeihez és körülményeihez lehetett és lehet továbbra is igazítani. Míg a múltban részint misztikus népszokások gazdag forrásának bizonyult, részint pedig a gyakorlati mágia rendszerének szolgált biztos alapjául, modern mesterei manapság a tant újraértelmezve az önanalízis és az önfejlesztés eszközeként alkalmazzák.

A kortárs kabbalisták e hagyomány személyiségfejlődést elősegítő jellegét hangsúlyozzák, a test, a lélek és a szellem folyamatosan egymásra ható párhuzamosságaira összpontosítva figyelmüket. Az efféle felfogás hű a valódi kabbalista hagyomány szelleméhez, hiszen ez a hagyomány mindig is a testi, lelki és szellemi aspektusok közti tökéletes egyensúlyt tartotta lényegesnek. A kabbala mágikus elemei manapság ahelyett, hogy külsőleg jelennének meg, mint aprólékosan kidolgozott szertartások és rítusok, megvilágosító benső önelemzéssé alakulnak.

A hagyomány elemei oly igen különböző területeken tudnak ma már segítséget nyújtani, mint az álomelemzés, a pszichoterápia vagy a női lélek kutatása. Ezeken a szakterületeken nem annyira tudományos jellegű, mint inkább felhasználóbarát eljárásként jelenik meg a hagyomány. Bizony furcsán fest, ha egy ilyen ősi tanra aggatunk rá modern elemeket, ám ha a kabbalát teljesen „megtisztítanánk” mind okkult, mind pedig zsidó vonatkozásaitól, fönnállna a veszély, hogy az egészből alig maradna több, mint egy újabb alternatív filozófia.

A kabbala titkait őrzői kétezer éven át jó okkal rejtegették. Ám minden egyes nemzedéknek az a feladata, hogy meglelje a maga külön, szellemi fejlődéshez és önismerethez vezető útját, épp, ahogy a gyermeknek is önmagának kell kitapasztalnia a világot, függetlenül attól, milyen pontosan írták le számára szülei e világ örömeit és veszélyeit.

Paul Roland: A Kabbala alapjai